Nem is nagyon tudom, hogy hol kezdjem. Ugyan csak egy délután, csak két óra, csak négy perc, csak egy próba, egy pillanat.. de mégis egy év.
"like the tree in the burning forest that never was burned down"istennek Tódinak, a roppant indokolt boulder részre módosult. Mindenki melegít, én igyekszem felfogni, hogy tényleg egy döntőben mászom ezekkel a srácokkal. A hangulat verhetetlen, azonnal rákapok az ízére: mindenki melegítő kunsztokat alkot, együtt csapatjuk, megy a sztorizgatás hihetetlen érzés ott lenni. Közben egy út bemutatásra is sor kerül: a boulderek gyönyörűek! Az első kunsztot nyilván nagyon megnézem, a pozitív hozzá állás mellett tudom, a titánok mellett fel kell kötni a gatyeszt, ha nem szeretnék az első mászás után elbúcsúzni. A döntő ugyanis kiesés rendszerben működik, minden kunszt után kiesik a "leggyengébb". Erre még vissza térek később, röhej. Lehet persze hőbörögni, hogy nem tetszik a rendszer, de beneveztél, elfogadtad, ez van. A kettes boulder a gyorsasági fogásokból áll, egy traverz az eleje lépések nélkül: oppá gi klub style gondolom magamban, ezt végig sarkazom és jó lesz. Vagy nem. Vagy igen. Fő a határozottság (és ez itt a kulcs mondat kérem szépen)! Átnézem a többit is azért, a pozitív hozzá állás, a sportszerűség, és a tisztesség jegyében. Habár az önbizalmam az első két boulderig terjed, a negyediket nagyon tolnám, egy ugrás. Vissza az izolációba, majd kisvártatva szólítanak. Közben oda adtam Márknak a pólóm, ugyanis csak a 2012-es versenypólóban lehet mászni, az meg neki nem volt. Így esett, hogy cserélgettük. Ebből az lett, hogy ott álltam félmeztelenül az izolációban, póló nélkül. Duhajesd. Gyorsan felkaptam egy pulcsit és szaladtam a többiek után. Tömeg. Tényleg sokan voltak! Egymás után szólítottak minket, lépteink reflektor fény kísérte (ami amúgy már bocsánat, de picsa meleg!) Projector, visszaszámláló, itthon sohasem látott igényesség, valami olyasmi, amiről én is álmodom a Names Mean Nothing verseny kapcsán. Le a kalappal, de tényleg.
