7C+ HIGH SESSIONING
BIRTHDAY BOYS isten Budapest egyik háta mögül, a másik mögé. Birthday boys néven futott az aznap esti program. Gyenes Balázs és Horváth Gábor a születésnaposok, hattól egy boulder-klubos giga mászás, aztán irány a söröm. Stop! Ne menjünk el az event első fele mellett ilyen könnyedén: Vázolom a helyzetet, 20-30 fős kemény mag 2-6 fős csoportokban/falrész. Élmény, de mekkora. A metódus amolyan vetésforgó elven működik, 1-2 boulderenként új társasághoz csapódtam. Még sok ilyet!!! Aztán jön a shock: bezár a buzi bazár, NYOLCKOR!! WÁT?! Utolsó próbák a projektekre, a kunszt mozdulat megvan, de több pihenés kellett volna, eldobom a megmászást, ahogy a többiek is. Alakulnak a kocsik, én a 3 gráciával (Bubu,Bobi,Eszter) és Gergő Rádai társaságában indulok a Pozsonyi pub felé. Csocsó volt, sör volt, hatalmas társaság pipa. Ez az első ilyen eventem, eléggé élveztem. Irgalmatlan csocsó mérkőzések, Kukszera Bájlájntal verhetetlenek vagyunk. Az asztaloknál megy a szkander, Bubu osztja a fiúkat, nem hazudtolja meg a hírét, félelmetes teljesítmény. Engem nem hívott ki hál istennek, fing lettem volna kiállni vele, még használni szeretném a karom. Nem úgy Peti aki EPIC death match-et tol. Emitt a videó:
Van aki a capy-re van aki a pálinkára esküszik, van aki megy, van aki még csak most érkezik. Simon B-t faggatom, milyen volt a tegnapi edzés, a válasz: alkarnyi szett és bödön nutella. Nem értem a csíziót, de nem firtatom a dolgot, van akinek működik, van akinek nem. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de a hely zárt, nekünk pedig valamerre menni kellett. Táncolós vagy beülős hely?! Végül a Katica Presso nevű hely adott otthont a bulinak. Az egyik ünnepelt itt már nem töltött sok időt, de rajta kívül többen mattot kaptak a rákenrolltól (Tamáskaaaaaa XD). Törpe stílusosan, úrhoz méltóan érkezik. Épp Horváth Gabi maratonról sportútra való átszámítását hallgattam. Lassan relaizálódott bennem a bézöl, miszerint a cuccaim (kabát, lakáskulcs, táska) Balázs kocsiában hagytam, aki titokzatos körülmények között már Pomázon volt. Többen felajánlották a segítségük (köszönöm!), végül Adéllal tartottam az Opera felé, mivel Dani barátom is arra fele készíti pest legjobb italait az Urimuri nevű szórakozóhelyen. Adél vendégül lát egy teára, és két óra alvásra. Muszáj hazamennem pár dologért, hiszen már ma van, azaz a nagy nap, amire rég óta vártam.HATE ACROSS EUROPE Évek óta epekedem egy Martyr Defiled koncertre (a GrindRise Fest vol 4-et anno egy betegség miatt kényszerültem mellőzni), de kárpótlás képpen a tavalyi év egyik nagy reménységével, az ausztrál Thy Art is Murder-el léptek fel Bécsben, a roppant frappánsul "Hate Across Europe Tour 2013"-ra kersztelt turné keretein belül. 13:45-kor indul a népligetből a buszunk, hóesésben, szürkeségben monoton és konstans haladunk a cél felé. Gyors kontakt Balázsékkal, akik már egy nappal előbb kimentek némi városnézés és kletterhalle ügyén. Jegyet nem tudtak venni, rájuk oltották, hogy csak koncert előtt lesz jegyértékesítés. Mi a Mariahilfer strasse felé vesszük az irányt, Carhartt stote reményében. Nem találtuk meg, talán jobb is így, ugyanis két sarok után realizáltuk, hogy vasárnap este fél hatkor minden zárva van. Májnusz. No de sebaj, ott a Bahnhof, cséndzseljünk, kevés a rendelkezésre álló euro az estéhez. Mi az, hogy egy vasútállomáson Bécsben nincs valutaváltó?! Dani halkan jegyzi meg Vincent klasszikusát: ugyan az a szar van ott is, mint itt. Újabb telefon-konferancia Balázsékkal, két információt sikerül szerezni, egyrészt megvették a jegyeket és már ott ücsörögnek a helyen, másrészt van change a dome-nál. Das Super, irány a dome, ahol 10.000 HUF-ért 20 Eurót gondol váltani nekünk az arc. Megvagy te menve, gondoljuk és a másik sarkon lévő kollegát választjuk, ahol csak közepesen pofátlanul gombolnak le. Sebaj, minden jó, ha a vége jó irány a hely, amit ki is szúrtunk a buszról az érkezésünkkor, egy tele grafitizett falú gyártelep Arena felirattal, cheasy. Nem kell sok idő, hogy felfogjuk: beszoptuk. A hely totál lélekrabló: késdobáló, a pulton két bőrkabátos/farmerdzsekis alak fekszik egy-egy korsó sör mellett, amiből gyanítom már másfél órája kiment az összes buborék. Fél óra van még a kiírt koncertkezdésig, és egy lepukkant kocsmában próbálom megtudni az angolul csak nyomokban beszélő pultos lánytól, hogy ha itt nem, akkor hol lesz ma nem hogy Bécs, európa legnagyobb deathmetal bulija. Kiderül a turpisság, valószínűleg a hasonló nevű Aera helyen kellene épp lennünk. Tő szopás, teljesen átérzem a Thy Art Is Murder szöveget, miszerint „You will see the truth face of panic!”. Don’t fos nyugtat meg Dani, oda érünk, jóság lesz! A metrón kiszúrunk egy hosszú hajú formát, tuti a koncertre megy. A tipp helyes, mi pedig csatlakozunk hozzá és el is vezet minket a helyre. El sem hiszem, ott vagyunk, meleg van, kezemben a jegy és mint utólag kiderült, két helyi banda is fellép, tehát a szívem vágya sem foszlott köddé, látni fogom ma este a Martyr Defiledot élőben. Dani még tolt egy forró levest a kint tomboló minuszokra és az éhségre való tekintettel, én nem bírtam tovább és lementem a koncert terembe felderíteni az ismeretlent. A lépcsőfordulóban szembe találtam magam Matthewal, aki mielőtt bármit is reagálhattam volna, rábökött a mellkasomon lévő Desolated feliratra: good hoodie dude! Kaptam is a lehetőségen és előhúztam a jegyem egy aláírás reményében, ő pedig készségesen dedikálta nekem.
Bent mindenki kütyüzött valamit, ki telefonon, ki laptopon kommunikált az otthoniakkal, Lee épp video-telefonált a családjával. Dave megkérte Duff-ot (dobok), hogy írja alá a jegyem, aki egyből felpattant, oda ugrott és kezet nyújtott, hogy: „I’m Richard Duffin, what’s your name?” Ez a közvetlenség jellemző volt egyébként az est összes fellépőjére, de leginkább ezekre a Lincolni srácokra. Kérdezték, hogy tetszett a koncert, voltam e már ilyesmi. Elmeséltem, hogy Magyarországról jöttünk, és hogy már régóta szeretném megnézni őket. Ettől olyan szinten bezsongtak, hogy tényleg miattuk utaztam Bécsbe (ami még Bruge-nél is nagyobb szarfészek), hogy az elmondhatatlan. Közben Lee is aláírta a jegyem Duff pedig lelkesen mondta, hogy kövessem előkerítjük Harry-t. Meg is találtuk a merch pultnál az új bass gitárost, ahol Duff elmesélte, hogy miattuk utaztam ide. Meg kaptam az utolsó aláírást is a jegyemre, amitől fülig szaladt a szám (Lee még egy elég patent rajzot is tolt a hátuljára), de ez nem volt elég. Duff a vállamra tette a kezét és a pólók felé mutatott: „Choose one!” Na itt már köpni nyelni nem tudtam, nem akartam elhinni. Pár másodperc után (amit valami másik világban töltöttem, hogy helyre rázódjak és ne kapjak strokeot) ráböktem az egyikre. Közben Duff kicsomagolt egy EP-t és szerzett egy filcet. Nem hiszem el. Nem, nem, és nem. Gyakorlatilag aláírták a jegyem, kaptam tőlük egy pólót és egy dedikált lemezt (amit egyébként meg rendeltem, amikor kijött).
Előre mentem Danihoz, elújságoltam, ami történt. Aztán elszabadult a pokol. Gyakorlatilag szó szerint. A vészjósló hangok után bombaként robbant be az új album nyitódala a Reign of Darkness, aminek kezdő sorait egy emberként üvöltötte a közönség. Elképesztő energia, düh és gyűlölet áradt a színpadról. Dani és én nem igen tudtuk hova tenni az elején a dolgot, szeretjük mi a metál zenét – hisz nem véletlenül zarándokoltunk ki bécsig - de ez az örvénylő gyűlölet kicsit leolvasztotta az arcunkat. Mindenképpen örülök, hogy kijutott egy ilyen élményből, de nem neveznék rá be heti rendszerességgel az tuti! Mivel réteg zenéről van szó, és mivel Barnával pont erről beszélgettünk többek között, leírnám, hogy mi a jó ebben. Ugyanis joggal merül fel a kérdés. Mi a jó ebben a kusza, gyors és tördelt valamiben, ami alatt ráadásul síron túli hangon hörög valami fazon, első hallásra szövege sincs. Meg másodikra és harmadikra sem talán. Az igényes és jól kigondolt, felépített (nevezzük most az egyszerűség kedvéért) extrém metál fajták zeneileg megfejthetők, hangszeres tudás birtokában pedig értékelhetők is, nyilván ez szubjektív (próbáld meg egy rastának elmagyarázni, hogy mekkora császár a Laceration Penetrationban 2:30-tól a breakdown koncert lecsengett , mi pedig még percekig álltunk meredten, hogy itt mégis mi történt. Indulás az utolsó metró felé, vissza sétálok a backstage felé a beígért búcsú pacsizásra, majd elindulunk, hogy a buszpályaudvar várójában töltsük el azt a röpke hét órát, amíg hazafele indul a busz. Bézöl. Még sosem volt ekkora bézöl. Ugyanis a váró zárva van. Minden zárva van. Döbbenten állunk a mínusz négy fokos hidegben. Oké, először is maradjunk mozgásban, végig a fő úton, hátha akad egy benzinkút, kocsma, bármi. Húsz perc séta után délibábként ragyog az éjszakában egy Gösser felirat. Kocsma. Nyitva van. Megmenekültünk, ha csak egy órára is, kettőkor zár a hely. Dani kikér két apreolt, ami a maradék 6 eurot emészti fel. Kapunk mellé ropit is, a ház ajándéka címén, a pultos lány is kedves. Aztán kettő óra, indulás tovább. Pár saroknyira meglátok egy világító helységet, ATM. Dani lehúzza a kártyáját és a fotocellás ajtó kinyílik. Három órát töltöttünk ott, ugyan mínusz nem volt bent, de azért nem egy kandalló feeling a dolog. Néha egyikünk elbóbiskolt, én tornával próbáltam melegen tartani magam (ha valaki figyelte a kamerákat roppant jól szórakozhatott). Nyúzottan, fáradtan indulunk a buszpályaudvar felé, reménykedve: hat körül már nyitva van. Hát nincs. A maradék időt a metró piszoár termében vagyunk kénytelenek eltölteni, ahol ugyan nincs épp kellemes illat, de van egy működő radiátor. A busz elindul hétkor, mi pedig teljesen kimerülve és átfagyva alszunk el.
